Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2019.06.05

The end of the F***ing world

The End of the Fucking World (magyarul: A kib*szott világ vége) egy brit, sötét humorra alapuló vígjáték-dráma sorozat. A sorozat egy azonos nevű képregényen alapszik, amit Charles Forsman írt. A 8 részes sorozat első epizódját 2017. október 24-én mutatták be az Egyesült Királyságban, a Channel 4 nevű tévéadón. A sorozatot a Netflix-szel közösen készítették. A Netflix 2018. január 5.-én mutatta be nemzetközileg. A sorozat főszereplői a 17 éves James, aki pszihopatának képzeli magát, és Alyssa aki a fiú egyik lázadó osztálytársa, aki lehetőséget lát a fiúban arra, hogy beleegyezzen abba, hogy közösen elszökjenek a lány borzalmas családi élete elől.

A sorozatot több kritikus is elismerte, és jelölték a 2018 British Academy Television-Díj a Legjobb Dráma Sorozat díjára.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

  • Adott egy pszichopata kamaszfiú, James, és egy hasonlóan furcsa lány, Alyssa, akiknek egy nap elegük lesz az őket körülevő kibaszott világból, és ketten együtt elindulnak egy autóval, hogy megkeressék a lány apját. Egy mondatban nagyjából így foglalható össze a The End of the F***ing World első évada. A nyolcrészes, egyenként mindössze húszperces epizódokból álló sorozatot a briteknél 2017 októberében kezdték el vetíteni, majd idén januárban megvette a Netflix, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ezzel mindenki jól járt. Egy olyan, ízig-vérig mai tinisorozattal van dolgunk, amely bámulatos ügyességgel olvaszt magába olyan, egymástól távolinak gondolt elemeket, mint a sötétség, a humor, és a romantika.
  • Ezek a legnagyobb természetességgel folynak át egymásba. Itt egy, a történet szempontjából jelentős gyilkosság vagy öngyilkosság ábrázolásában is felcsillanhat a komikus esendőség érzése. A saját házában leszúrt erőszakoló vére szív alakban terül szét körülötte a padlón, a főszereplő fiú anyja pedig úgy hajt kocsival a tóba, hogy pár méterre tőle a gyereke épp a kacsákat eteti. A két főszereplő között lassan de biztosan épül a kémia – nem utolsó sorban Alex Lawther és Jessica Barden kiváló alakításainak köszönhetően -, hogy végül épp az együtt átélt közös kalandok miatt kelljen a magukhoz illő pszichopata módon elválniuk, okozva ezzel egymásnak mérhetetlen fájdalmat, a nézőnek pedig türelmetlen várakozást a második évadig. Az ellentéteknek ez a fajta dinamikája nagyon jól működik a sorozatban.
  • A történetvezetés és a környezet elegyét nem lehet anélkül dicsérni, hogy ne említsük meg azt a három kiváló rendezőt, akik eddigi életművükkel érezhetően hatottak a The End of the F***king World-re. Az említett dinamikai váltásokról eszünkbe juthat, hogy valami ilyesmit csinálna Martin McDonagh, ha a dráma és a film után a sorozatgyártásban is megvetné a lábát. A törvényt átlépő, vagy épp nagyon is sajátos törvényeket a magukénak valló szereplők ámokfutása egy alapvetően sötétnek és veszélyesnek ábrázolt világban épp úgy jellemző McDonagh eddigi életművére, mint erre a sorozatra. Ha pedig ezeket az elemeket felbontjuk, máris kikötünk két másik géniusznál. A fiatalok sajátos szabadsága van annyira sajátos, mint akármelyik Wes Anderson-mozié, még ha korukból adódóan egyértelműen a Holdfény királyság is a legfeltűnőbb párhuzam. Mindkét mű arról szól, hogy gyerekek nagyon is felnőttesen viselkednek, átélve a két korosztály közötti kontraszt minden romantikáját. Csak amíg a Holdfény királyságban ez már eleve romantikus cselekedetekben – lakatlan szigetre költözés, házasság – nyilvánul meg, addig a The End of the F***king World-ben a gyerekek inkább felnőttesen gyilkolnak, lopnak, és lopott autókkal menekülnek. A bűnnek és úgy általában a tabuknak ez a fajta gátlástalan megélése pedig – többnyire sokkal elvontabb eszközökkel ugyan, de – David Lynch filmjeiben feltűnő. Ahogyan a Kék bársonynak, úgy a The End of the F***ing World-nek is van orális szex-jelenete, a Mulholland drive-val összevetve pedig egyértelmű a road-movie párhuzam. Összességében elmondható, hogy a sorozat az elejétől a végéig fokozatosan megy át egy Wes Anderson-i világból egy David Lynch-ibe, ennél felnőttesebb dolgot pedig nemigen tudunk elképzelni. A hasonlóság érződik az eszközhasználaton is: amíg az operatőri és a világítási munka olykor egyértelműen Anderson-i hatásokat mutat – a korábban említett pedofil ábrázolása a szív alakú vértócsában például pofátlanul ilyen -, addig a zeneválasztás inkább Lynch-re hajaz, különös tekintettel arra a visszatérő lassú, jazzes gitártémára, amely akár a Twin Peaks háttérzenéje is lehetne.

A zenét más szempontból is érdemes megdicsérni: azt nagyjából a Donnie Darko óta tudjuk, hogy mekkorát tudnak ütni tinifilmek alatt a kevésbé világhírű, lokálisan mégis fontos, többnyire brit gitáros előadók dalai. Itt is ez a helyzet, ráadásul a kiválasztott dalok feltűnően passzolnak a két főszereplő – váratlanul, és olyankor is csak pár mondat erejéig felbukkanó – belső narrációihoz. Ez pedig olyan kombináció, amit nyugodtan lehet az Y generáció sajátjának nevezni. Ahogyan az egész The End of the F***king World átad valamit abból a kietlen, kilátástalan és rideg romantikából, ami ennek a korosztálynak meghatározó érzése.the-end-of-the-fing-world.jpg